Nigel Johnson még csak néhány felkészülési mérkőzésen lépett pályára csapatunk tagjaként, de már bizonyította a hazai szurkolóknak is, hogy vezéregyénisége lesz a Blue Sharksnak. Látványosan játszó amerikai irányítónkkal az eddigi pályafutásáról, a légióséletről és a céljairól beszélgettünk.

– Mikor kezdtél el kosárlabdázni és mennyire volt egyértelmű választás, hogy ez az a sport, ami mellett leteszed a voksod?
– Már egészen piciként megismerkedtem a kosárlabdával, majd hatéves koromtól játszottam csapatban. Az amerikai foci mindig is az életem része volt, mert édesapám, Sidney játszott az NFL-ben. Azt nyolcadikos koromig űztem, illetve ötödikig baseballoztam is, a középiskolában már csak kosaraztam. Mindig is ez volt nekem az első, bár az amerikai foci szorosan követte. Ügyes is voltam mindkettőben, de mindig jobban szerettem kosárlabdázni.

– Számos amerikai fiatal sportolónak az a legközelebbi vágya, hogy bekerüljön egy jó egyetemre. Neked megadatott ez a lehetőség, a jó nevű Virginián végeztél. Mit érdemes tudnunk az utolsó egyetemi csapatodról?
– A Virginia minden évben a bajnoki cím egyik legfőbb várományosa. Az ACC konferenciában az egyetemi szint legjobbjainak legjobbjai ellen játszhatsz, sok jövendőbeli NBA- és Euroliga-játékos méri össze a tudását. Tony Bennett edző keze alatt kosárlabdázhatsz, aki az egyik legjobb szakember Amerikában, felkészít téged a következő szintre. Egy érdekesség: Nyíregyházán az edzőnk azt a védekezést játszatja velünk, ami Bennett edző specialitása. Így egy szempillantás alatt otthonosan mozogtam a rendszerben, mert a Virginián ezt csináltam egy egész szezonon át.

– Az elmúlt két évben már Európában, azon belül Koszovóban is szereztél tapasztalatot. Nem ijesztő olyan országba igazolni, amit nem ismersz?
– Nem mondanám. Van abban valami különleges, hogy világot látsz és közben abból élsz, amit a legjobban szeretsz: kosárlabdázol. Amikor gyerek voltam, a legtöbb ismerősöm nem is járt az Egyesült Államokon kívül. Ezzel szemben nekem megvan rá a lehetőségem, hogy külföldön szerezzek tapasztalatot.

– Mi a leginkább embert próbáló a légióséletben?
– A legnehezebb egyértelműen az, hogy távol vagyok a kétéves kisfiamtól. Nincs mellettem minden nap, amikor felkelek, nincs velem, amikor elmegyek edzeni. Az a legszomorúbb, amikor beülök a kocsiba és elindulok a repülőtérre, tudván, hogy sokáig nem látom a gyermekemet. Egyébként megkönnyíti a dolgot, hogy néhány hét után közel kerültök egymáshoz a csapattársaiddal, illetve új rutin alakul ki az életedben. Jól elvagyunk a srácokkal, viccelődünk az öltözőben, nincsenek ellentétek a csapatban, úgyhogy jól érzem magam.

– Még egy személyesebb kérdést engedj meg! Rengeteg tetoválásod van, de van közöttük kedvenc?
– Nem tudnék rámutatni egy kedvencre, inkább összefogóan mondanék két területet, ami közelebb áll a szívemhez. A bal karom teljes egészében a családomé. Van rajta utalás édesapámra, az édesanyámra, a testvéremre, valamint megemlékezem a nagybátyámról és a nagymamámról. A hátam a testvérem sztoriját meséli el, és azokat, amiket közösen éltünk meg.

– Vissza a kosárlabdához! A játék melyik eleme áll hozzád a legközelebb?
– Minden helyzetben arra törekszem, hogy meghozzam a tökéletes döntést. Legyen szó arról, hogy magamnak teremtek helyzetet és én szerzek kosarat, vagy arról, hogy magamra kell vonzanom a védőket és kipasszolom a labdát valakinek, aki kosarat szerez az akcióból. A lényeg, hogy a meglévő lehetőségek közül a legjobbat válasszam, amivel segítek a csapatnak.

– Mi a legfőbb motivációd a kosárlabdában?
– Engem mindig az motivál, hogy minden egyes meccset megnyerjek, valamint megcáfoljam azokat, akik nem hisznek bennem és a csapatomban. Kifejezetten tetszik, hogy újak leszünk ebben a bajnokságban. A legtöbben valószínűleg nem várnak tőlünk sokat, így meglepetést szerezhetünk.
Várjanak csak minket utolsónak, én tudom, hogy ez nem történhet meg! Ugyanezt tudom elmondani, ha magamról kell beszélnem. Egész életemben alulértékelt voltam, nem kaptam meg a lehetőséget, hogy megmutassam magam úgy, mint ahogy tettem azt az elmúlt években Európában. Én úgy érzem, ha megkapom a lehetőséget, akár az NBA-ben is játszhatok, most is azt gondolom, hogy csak idő kérdése és ott leszek. Az előző két évben az európai játékomat látva sokan mondták, „nem is tudtam, hogy erre vagy képes”. Persze, hiszen sosem kaptam lehetőséget, hogy megmutassam. Ez is motivál, hogy bebizonyítsam a kétkedőknek, nincs igazuk!