Rytis Pipiras csendesebb előszezon után egyre jobb teljesítményt nyújt a bajnokságban, igazi erősségévé vált a csapatunknak. Huszonhat éves játékosunkkal többek között a litván kosárlabda-kultúráról, az eddigi tapasztalatairól és a kedvenc Blue Sharks-meccséről beszélgettünk.

– Egy igazán gazdag kosárlabda-kultúrával rendelkező országból, Litvániából származol. Volt benned kérdés valaha is, hogy profi kosárlabdázóvá akarsz válni?
– A sport a családom által lényegében születésem óta fontos része az életemnek. Édesapám is profi kosárlabdázó volt odahaza, míg édesanyám a litván testnevelési egyetemen diplomázott és máig testnevelőtanárként dolgozik egy iskolában. A bátyám is kosárlabdázott, ő volt az első példaképem, minden meccsén ott voltam. Amikor csak tehettem gyerekkoromban, kint játszottam a szabadban a többi sráccal. Sosem volt kérdés, hogy kosárlabdázóvá szeretnék válni. A litván embereknek egyébként is sokat jelent a kosárlabda, a legtöbb gyereknek az az álma, hogy jó kosarassá váljon és pályára léphessen a nemzeti csapatban. A kultúránk része a sportág, vallásnak is tekinthető. Sajnos mostanában csökkent picit a felhajtás, mert a klubok nem gazdálkodhatnak olyan költségvetéssel, mint más, nagy európai egyesületek, a játékosok inkább külföldre szerződnek, emellett a válogatott egy évtizede nem nyert érmet világversenyen, de a kosárlabda így is fontos nekünk.

– Kosaras gyerekeink többsége az NBA-ből választ példaképet, aki értelemszerűen nem magyar. Úgy képzelem, a litvánok többnyire a honfitársaik közül választanak kedvencet. A bátyád után volt olyan nemzetközi profi játékos, akire felnéztél?
– Az idősebbeknek ott volt Arvydas Sabonis, de én nem nagyon emlékezhetek az ő játékára, az én generációm már másokért rajongott. Gyerekként Linas Kleiza volt a kedvencem, ő is játszott az NBA-ben és volt is néhány kifejezetten jó éve a tengerentúlon (a Denver Nuggets és a Toronto Raptors tagjaként összesen 435 mérkőzést játszott az NBA-ben – a szerk.). Azért kedveltem őt, mert kemény játékos volt, és mindent megtett a pályán a sikerért, jó volt nézni a játékát.

– Néhány éve aztán már te is profi kosárlabdázó vagy, több szinten játszottál hazádban, valamint Németországban és immáron Magyarországon. Hogyan tudod jellemezni a három ország bajnokságait?
– A litván kosárlabdát leginkább taktikusnak nevezném, a játékosok többsége talán nem annyira atletikus, mint például Németországban, ahol gyorsabb a játék, több támadás, és így több dobás jellemző. A magyar valahol a két stílus között helyezkedik el.

– Az első hetekben néhány szakértő és szurkoló is kritikát fogalmazott meg veled kapcsolatban, többnyire azért, mert nem dobtál elég pontot a felkészülési mérkőzéseken. Az alapszakaszban aztán úgy tűnik, hogy hétről hétre jobban teljesítesz. Érzel változást a játékodon?
– Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Az előszezon arról szól, hogy jó formába kerülj a szezonra. Időre van szükség, hogy fizikailag megfelelő állapotba kerülj, hogy megismerkedj és összeszokj a csapattársaiddal, valamint ráérezz, mit vár el a szakmai stáb. Szóval, fontos időszak ez is, de az eredmények a szezonban számítanak igazán.

– Melyik volt a kedvenc mérkőzésed idáig?
– Egyértelműen a Sopron elleni. Én azokat a meccseket szeretem a legjobban, amikor jó csapatjáték jellemző, bevonjuk egymást a játékba és mindenki hozzáér a labdához a támadáson belül. Ez az a kosárlabda, amit élvezek. Az előző meccs abszolút ilyen volt. Játszottunk korábban is jó mérkőzéseket, de a végére elveszítettük a koncentrációnkat és fölénk nőtt az ellenfél, így kikaptunk. Immáron megtaláltuk a csapatunk utolsó tagját, napról napra jobbak vagyunk, ráéreztünk egymás erősségeire, egyre jobb a csapatszellem. A Sopron elleni meccsen különösen jó volt pályán lenni, a kispadról is nagyon jó energiák érkeztek, igazi csapatgyőzelmet arattunk.

– Zárjunk egy személyesebb kérdéssel! Ha jól tudom, nem egyedül jöttél Nyíregyházára. Hogy érzitek magatokat a városban?
– Igen, a barátnőm is velem költözött Nyíregyházára. Ő egyébként balett táncos, amikor idejöttünk, kerestük a lehetőséget, hogy itt is táncolhasson és szerencsére találtunk egy balettstúdiót, úgyhogy lényegében minden úgy maradt, mint korábban. Szeretünk itt élni, nem a legnagyobb város, de nem is kicsi. Tetszik az építészete, találtunk már jó éttermeket, szeretünk sétálgatni, szóval megtaláltuk a helyünket Nyíregyházán!