Continental Aréna, 026-os terem. A helyiség, ahol a fájdalom együtt jár a nevetéssel. Ahol a legrosszabb helyzetben is megtalálható a pozitívum. Ahova nem feltétlenül jókedvében megy be az ember, de úgy távozik, hogy újabb lépést tett meg a céljai felé.

Itt dolgozik a Nyíregyházi Élsport Kft. három csapatának játékosaival (is) foglalkozó két gyógytornász, Heimné Szabó Annamária és Heim Gábor.

A fizioterápia világnapja alkalmából a két kiváló szakemberrel beszélgettünk.

– Mikor és hogyan fogalmazódott meg bennetek, hogy ezt a szakmát választjátok hivatásotoknak?

Heim Gábor (H. G.): Mindig tudtam, hogy emberekkel akarok foglalkozni. Alapvetően orvos szerettem volna lenni, de elszúrtam a felvételimet az Orvosi Egyetemre, viszont hallottam, hogy van egy ilyen szakma is – hozzá kell tenni, a gyógytorna huszonkét évvel ezelőtt még közel sem volt ismert ilyen mélységekben. Kezdetben úgy voltam vele, amíg nem felvételizek újra, addig is tanulok valamit, ami egészségüggyel kapcsolatos. Hamar rájöttem, hogy nem akarok váltani! Imponált, hogy gyógyszer és szike nélkül is gyógyíthatok. Összességében tehát szerencsés véletlen, hogy nem lettem orvos, hanem egy hozzám sokkal közelebb álló szakmát találtam.

Heimné Szabó Annamária (H. Sz. A.): Szertornáztam gyerekkoromban és elszenvedtem egy bokasérülést. Akkor még nem volt divat a gyógytorna. Hallottam róla, de nem volt magától értetődő, hogy sérülés után elküldenek gyógytornászhoz. Az akkori orvosom, dr. Szabó Gábor vetette fel, hogy ilyen irányba indulhatnék el középiskola után. Ekkor még csak 14 éves voltam, onnantól kezdve az volt a célom, hogy majd ebbe az irányba tanulok tovább.

– Mikor kezdtetek el dolgozni a klubunknál?

H. G.: 2017. július 1-jén, tehát ez a tizedik szezonom. Alapvetően a Nyíregyházi Sportcentrum alkalmazottja vagyok, de kezdetektől a Fatum Nyíregyháza játékosainak kezelése a legfőbb feladatom. Az ő kezelésük továbbra is prioritás, ám mellettük sok más sportolóval dolgozom.

H. Sz. A.: 2019-ben diplomáztam Miskolcon, de már másfél évvel előtte önkéntesen elkezdtem járni a DVTK-hoz gyakorlatra, hogy az elméleti tudás a kezemben is benne legyen, így minél rutinosabban kezdhessek majd el dolgozni. Mire letettem a diplomát, már állásajánlatot adtak. Egy évig ott dolgoztam, majd a koronavírus megjelenésekor jöttem haza. Itthon dr. Szabó Gábornál kezdtem el dolgozni, aztán 2021 áprilisában kerültem a Nyíregyházi Sportcentrumhoz, ahol egyből az élsportolókkal kezdtem, mert Gabi (Heim Gábor – a szerk.) akkor ment el a női röplabda-válogatottal. Két hetem volt betanulni, hogy át tudjam venni a munkáját. Aztán a kosarasokkal már állandó jelleggel foglalkoztam és akkor jött be a futsal is.

– Mi a munkátok legnagyobb nehézsége?

H. G.: A szervezés és a határidők tartása. Sok sportolóval kell foglalkoznunk, meg kell találnunk azt a beosztást, amivel senki nem szenved hátrányt az életkora vagy a státusza miatt. Nagyon fontos továbbá, hogy a sportlónak időre vissza kell térnie a pályára, nekünk viszont lavíroznunk kell aközött, hogy mikor engedhetjük már edzeni akár úgy is, hogy még nem teljesen egészséges, de a további problémák elkerülik őt. Nehéz ezt megtalálni, mert a sportolónak mindig száz százalékon kellene dolgoznia, ám a felelősség engem terhel, mert ha újra megsérül, akkor kárt okozol a sportolónak, ami az én lelkemen szárad. Ebben a szakmában folyamatosan el kell viselni ezt a stresszt. Nem engedhetünk a sürgetésnek, a gyógytornásznak egyfajta féknek kell lennie ebben a kérdésben, mert az egészség a legfontosabb, noha az élsport nem feltétlen erről szól. Nem engedhetjük, hogy egy sportolónak tizennyolc éves korára sérülések miatt kelljen abbahagynia, mint ahogy azt is szeretnénk elkerülni, hogy egy hosszú karrier után műtőasztalról műtőasztalra vándoroljon a sportoló.

H. Sz. A.: Lavírozni aközött, hogy az egészségesnek vélt sportolót vissza kell-e még tartani, vagy azt merjem mondani az edzőnek, hogy egészséges a játékos és bevethető. Rajtam van a felelősség, hogy mennyire terhelhető a sportoló. Amikor a „régi iskolát” követő edző nem fogadja el a sérülés súlyosságát, vagy őt is nyomja a győzelmi kényszer, akkor nehéz elfogadtatni vele, hogy a hosszabbtávú siker érdekében érdemesebb „beáldozni” egy meccset – adjunk még egy hetet a játékosnak, hogy utána egészséges maradhasson egész szezonban. Ehhez szükség van a jó kommunikációra. Ami a sportolót illeti, sokan úgy gondolják, aki belép ezen az ajtón, ő már sérült, pedig a sérülés és a túrterhelésből adódó panasz között van különbség. Sok esetben helyre kell tenni ezt a fejekben.

– Kikéritek egymás véleményét egy-egy esettel kapcsolatban, illetve mennyire nehéz a munkában történteket a csarnokban hagyni?

H. Sz. A.: Nehéz különválasztani azt, mi a szakmai téma és mi a pletykálás. Megbeszéljük például, hogy kit mikor engedjünk vissza, mi lehet a problémája a sportolónak, esetleg fejben is van-e problémája, nem csak fizikailag. Mindezt olykor nehéz elválasztani a pletykálástól. Ebben élük, kivel mással tudnánk megbeszélni ezeket. Fontos, hogy szerencsére meg is értjük egymást.

– Hogyan tudtok megbirkózni azzal, hogy nap mint nap, testközelből átélitek mások szenvedését és olykor olyan sérüléssel is találkoztok, ami a sportoló pályafutását, életét is jelentősen befolyásolja?

H. G.: Csúnyán hangzik, de minél inkább félre kell tenni a lelki tényezőket. Igaz ez rám és a sportolóra is. Torna közben szenved a sportoló, de mindenkinek tudnia kell, hogy a cél érdekében végzi a munkát. A sérüléssel lezárt egy dolgot, megtörtént, onnantól csak arra szabad koncentrálni, hogy jobb legyen minden egyes nap. Nem szabad „benne maradni” a sérülésben. 

– Mi a szépsége, vagy úgy is kérdezhetem, nektek mi adja a legnagyobb örömet a munkátokban?

H. Sz. A.: A sikerélmény. Értem ezalatt azt, ha a játékos felépülés után nemcsak egy-két meccsen, hanem több szezonon keresztül problémamentesen sportolhat, de említhetem azt is, ha a sportoló tünetmentes abban az idényben, amikor nálunk szerepel. Jól esik továbbá, amikor a súlyosabb sérülésből visszatérő sportoló és az edzője is megköszöni a munkát.

H. G.: Jó dolog jót tenni! Mindent felülír, ha segíthetsz valakinek. Ennyi az alapja a gyógyításnak: meghallgatod a beteget, odafigyelsz rá, kezeled és jobb lesz!