Amerikai légiósunkkal, Seth LeDayjel a családjáról, a szezon eddigi alakulásáról és játéka legnagyobb erősségéről beszélgettünk.

– Kezdjük egy kis múltidézéssel, egészen a gyerekkorodtól! Mennyire volt egyértelmű, hogy profi kosárlabdázóvá szeretnél válni?
– Az édesanyámmal és a bátyámmal nőttem fel Dallasban, őket tekintem a példaképeimnek. Anyukám is profi sportoló volt korábban, rengeteg inspirációt adott nekem, miként a bátyám is, akit mindig figyeltem, hogyan játszik. Texas egyébként igazi futballállam (amerikai futball – a szerk.), mi is kipróbáltunk sok sportot – amerikai fociztunk és baseballoztunk is – de mindig a kosárlabdához ragaszkodtunk a leginkább, a szabadidőnkben folyton kint kosaraztunk az utcán. A bátyám hamarabb megnőtt, én a középiskola második évében még alig voltam magasabb 180 centinél, majd a következő évre már közel két méter voltam. Onnantól vettem igazán komolyan a kosárlabdát.

– A bátyád, Zach ismerős lehet a honi kosárrajongóknak is, hiszen az Olympiakosz, a Zalgiris és az Olimpia Milano tagjaként játszott az Euroligában is korábban, jelenleg pedig a Partizan Belgrád kosárlabdázója. Manapság is jó kapcsolatot ápolsz vele?
– Abszolút, minden nap beszélünk egymással. A legutóbbi meccsünk után kaptunk néhány nap szünetet, akkor meg is látogattam őt Belgrádban és személyesen láthattam az egyik meccsét. A Virginia Tech egyetemen együtt töltöttünk egy szezont, rengeteget tanultam tőle a kosárlabdáról és úgy általánosságban is hasznos volt az az év számomra, mert önállóbb és érettebb lettem az életben. Nagyon büszke vagyok Zach-re, hogy milyen magas szintre jutott. Ő mindig is nagyon különleges játékos volt, aki rendkívül keményen dolgozott, hogy elérje a céljait.

– Milyen személyiségnek írnád le magad a pályán és azon kívül?
– Pozitív ember vagyok, szeretek viccelődni és szórakozni. Ami a kosárlabdát illeti, otthon azt tanultam, hogy keményen kell játszanod. Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy dühösen kell kosaraznod, de adj ki magadból mindent, ha egy szabad-, vagy 50-50-es labdáért küzdesz, nem szabad megriadni attól sem, ha valaki a könyökét használja ellened. Szóval próbálok ilyen szellemben a pályára lépni.

– Ez talán leginkább a lepattanózásodon figyelhető meg, hiszen nem ismersz olyan helyzetet, amiből ne lehetne megkaparintani a labdát. Ötödik vagy a bajnokság legjobb támadólepattanózóinak listáján. Hogy látod, a jó lepattanózás a képességeken vagy az akaraterőn múlik?
– Mindkettőt fontosnak mondanám. A Virgina Tech-edzőm, Buzz Williams ébresztett rá arra, hogy van érzékem a lepattanózáshoz, és különösen jó lehetek támadópattanók megszerzésében. Dennis Rodmant hozta példának, aki a valaha volt egyik legjobb volt ebben a játékelemben. Ő szinte tudta előre a dobás ívéből, hogy hová fog pattanni a labda. Azt gondolom, valamilyen szinten én is érzem ezt, egyébként meg „könyörtelennek” kell lenni és mindent bele kell adnod, hogy te szerezd meg a labdát.

– Mennyire könnyíti meg a játékodat, hogy az egymást követő második évben kosarazol együtt Nigellel?
– Nigellel az előző szezonban, Prishtinában játszottunk együtt, koszovói kupát is nyertünk. Mindenképpen előny, hogy a kezdetektől volt itt egy olyan ember, akit ismertem. Egyébként amikor aláírtam a szerződésem még nem tudtam, hogy ő is itt fog játszani, csak utána beszéltünk róla. Ismerem a játékát, itt pont előjön az, amit mondtam a lepattanózással kapcsolatban: tudom, hogy melyik dobása fog bemenni, és ha esetleg kimarad, érzem, hogy hová pattanhat a labda. Természetesen az is előny, hogy tudja, milyen passzt szeretek kapni, szóval egészen összeszokottak vagyunk.

– A magyar bajnokság milyen szinten van a koszovói ligához képest?
– A magyar sokkal versenyképesebb, erősebb liga. Koszovóban inkább az egy-egy elleni játék a meghatározó, itt csapatorientáltabb a kosárlabda. Ez egyértelműen a következő szint a pályafutásomban.

– Úgy látom, hogy hétről hétre fejlődsz. Szerinted hogyan változott a játékod az első meccsekhez képest?
– Az első mérkőzéseken rengeteget rohantam, olyan voltam, mint a tasmán ördög a mesében. A testvérem aztán látta az egyik meccsemet és elmagyarázta, hogy le kell lassítanom, mert sokszor céltalanul futottam és pörögtem teljes sebességgel. Megtaláltam, hogyan tudok segíteni jobban a csapatnak, például a lepattanózásban, a védekezésben és a lerohanásokkal. Igyekszem minden területen a legjobbamat nyújtani, hogy a csapat hasznára legyek.

– Nem csak te, hanem az egész csapat egyre jobban teljesít, ami már az eredményeken is látszik. Hogyan értékeled az eddigi szereplésünket?
– Nehéz volt megélni, hogy a szezon elején minden mérkőzésen vereséget szenvedtünk. Nekem személy szerint sem volt könnyű a játék, mert inkább négyes posztos vagyok, ám akkoriban sokat kellett centerként játszanom, azaz sokkal nagyobb emberekkel kellett küzdenem. Aztán Manny érkezésével ez változott, minden összeállt. Azt gondolom, nagyon jó közösséget alkotunk és jelenleg mi vagyunk a bajnokság egyik legforróbb csapata. Ezt kell folytatnunk, továbbra is összetartónak kell lennünk és így meglehet a rájátszás is!

Fotó: Bálizs Zsuzsa